#fitmom, #fitmami

Beirtam az insta hashtag keresőbe és csak àmultam.

Mennyi, de mennyi lelkes anyuka aki kiszorítja az időt és az energiàt, hogy jobban érezze magàt a bőrében. Mennyi inspiràló nő, aki nem legyint, hogy màr úgyis feleség vagyok, meg szültem, megtehetem, hogy ne legyek szàlkàs izmos sportos.

Akkor is, ha vért izzadnak akkor is, ha iszonyú nehéz, meg ezer màs dologra kellene az a fél-1 óra, felemelik a feneküket. Akkor is, ha a gyerkőc mellett kell edzeni. Na ez az igazi wow. Azok a nagymenő fitnessmamik akiknek ott a bébiszitter könnyű mòka ez, egy jó kis pàróràs énidő. Na nem mondom, nekik is nagy gratula mert ők is vàlaszthatnànak egész màs programot is. De a legnagyobb kalapemelés azok előtt az anyukàk előtt van, akiknek nincs nagymami, hugi, bébiszitter, aki feltartsa a picit egy òràra vagy kettőre. Beszélek a nevükben ugyanis én is pontosan így vagyok.

Youtube tornavideokat csinàlok làbam alatt a kislànyommal (aki hol jobban hol kevésbé jobban viseli a dolgot). Igyekszem elszabadulni hetente 2x ha apa van egy fél óràra futni, de ez nem mindig jön össze. Egy 20 perces videó alatt kb 5x kell odalépnem hogy kiszedjem a rajzolótàbla ceruzàjàt, hogy vigasztaljak egy esés utàn, hogy adjak neki egy kekszet. Dehàt vagy így vagy sehogy. Hàt inkàbb így.

Az instagram pedig visszaigazolta: nem vagyok egyedül de még mennyire nem. Köszönöm fitmamik.

A csalàd, megint

A kislànyom megszületése előtt szinte havi szinten jàrtam haza igaz, a munkahelyem is igényelte ezt, meg örömmel mentem. A terhesség alatt kétszer repültünk haza 13 majd 26 hetesen.
Majd mikor megszületett, úgy gondoltam, 5-6 hónapos kora környékén visszük el Magyarorszàgra (így is történt). De a csalàdom addig sem volt rest, mind anyumék mind bàtyàmék 2-2x eljöttek hozzànk. A magyar utunkat 10 honaposan egy màsik követte, illetve a kettő közt egy tengerparti nyaralàs a szüleimmel. Az egy éves születésnapra pedig mindenki itt volt. Ez azt jelenti, hogy egy év alatt 6x talàlkoztunk, ahhoz képest, hogy 1300 km vàlaszt el minket, igazàn szép. Aztàn, idén màr kétszer voltunk mi otthon pedig még csak màjus van.
Pàrom oldalàn a nagynéniék is nagyon lelkesek. A születesekor, aztàn nyàron, és végül a szülinapra jöttek. Azelőtt 5 év alatt sem utaztak ennyit ide, mint most 1 év alatt.
Azt hiszem hàlàval tartozunk az Égieknek, hogy a csalàd tàvoli tagjai (sajnos sokan), jönnek, illetve vàrnak. Ezt a példàt szeretnénk àtörökíteni a kislànyunknak is, hisz ha egy nap ő fog elkerülni messzire (jajj ne), szeretnénk ha ugyanúgy megmaradna a kötelék, a csalàd érzés.
Màsrészt szeretném ha a kislànyomnak az én hazàm is az otthona lenne. Hogy az én szüleimhez is legalàbb annyira kötödjön. Hogy a magyar nyelv is az anyanyelve legyen és beszélje azt. Itt élek, màr most ez is az otthonom imàdom a pastat meg az olasz nyelvet. De akkor is, magyar vagyok és az is maradok. És a kislànyom is az félig.

Tell the story of the mountain you climbed..

"Meséld el hogy màsztad meg azt a hegyet. Valaki talàn ezzel fog túlélni".

Én ezért is írok. Nyilvàn nemcsak az anyasàgra igaz, hogy vannak nagyon nagyon nagyon nehéz napjaink is nemcsak a babakacaj még a deédes, ez így van a munkàban, a mindennapi életben is. De azok a dolgok amikkel egy picigyerekes anyuka talàlkozik, az a picigyerekes anyukàknàl talàl megértésre, ez nem kétséges. És szerintem nagyon fontos az anyukàk egymàst tàmogató kommunikàciója, mert egy férjnek pl halvàny lila gőze nincs róla pontosan mik is azok a csetlések-botlàsok meg vele jàró érzések, amiket megtapasztal az anyuka. Természetesen tàmogat, nem kétséges, de nem egykutya, na. 

Elmesélem hàt ezt a mai Mount Everest storymat. Azt mondanàm, ilyen nehéz napunk hónapok óta nem volt. Ja és itt Olaszorszàgban (meg sok-sok màs helyen) ma volt anyàknapja. Hahaha, hogy mi?

Hogy jól megalapozzuk a napunkat, volt egy borzasztó éjszakànk. Késői fekvés korai kelés és alig alvàs. Legalàbbis nekem. Kicsi lànyom gyakorlatilag egész éjszaka dobàlta magàt rugdosott és forgolódott. Egy pici méretű babaöbölben alszik mellettem, itt a csattanó. Aztàn mikor néha elcsendesedett jött a vàltàs, kedves pàrom iszonyú durva ordas horkolàsa. Szóval felvàltva csititgattam, jobbra a cumit igazgatva,balra pedig lökdöstem, hogy elhàrítsam a horkolàst. Jesszus szörnyü egy éjjel volt fogalmam sincs mennyit aludtam, az tuti hogy nem sokat.

Reggeli utàn gyors takaritas konyha pucolas porszivozas fürdőszoba. És végre nem sétàlunk a morzsàkban. Ezutàn elmentünk bevasarolni, az éjjeli tornàszom a hazafelé útat végignyekergi. Àlmos. Ok, aludjunk. Koràn van, de mindegy olyan fàradt volt a nagyszerű éjszaka utàn, hogy kizàrt volt, hogy ebédig kihúzzuk, 11:30kor beludt. Fàradt anyuka pedig fakírkodik persze, pihenés helyett elmegy futni, azzal a reménnyel, hogy a sprinttel majd tiszta zen àllapotba kerül és szuperül folytatjuk majd a napot. Hazàrve rossz hír fogad, nincs víz. Nem zuhanyozunk, hàt jó. Végülis, nem izzadtam le (à dehogy). 13.00kor ébred tornàszunk. Ebédelünk majd jàtszunk teszünk veszünk egy mosàs egy kis ablak meg tükörpucolàs. Késö délutàn apa megkisérli levinni tornàszbajnoknöt egy gyors sétàra (a kisérlet óriàs síràsba fordul mert hogy-hogy nem jön "Baba" (mamma, azaz anya kislànyom nyelvén). Hello màsfél éves szeparàciós szorongàs (csak tölem fogad el kajàt, csak velem megy aludni.. grr). 

Nagy nehezen kicsempészi a lakàsból apa tornàszbajnoknőt én pedig ma màsodik "magamvagyokjupi" kikapcsolódàsàt élvezhetem (igaz hogy a konyhàban főzéssel de akkor is). Nade a jó dolgok àltalàban nem tartanak sokàig, ugye-ugye. 4 youtube szàm utàn màr kopàcsoltak is az ajtón. Az öröm helyett hogy e kemény negyedóràs tàvollét utàn itt van "Baba" mi jön? Egy orbitàlis hiszti hogy a tabletért.

A vacsoraidőt meg a lefekvés előtti óràt màr nem részletezném, annyi elég hogy sok sok krízishullàmot éltünk meg, majd 20.00 órakor lezàrult ez a feledhetetlen (végtelen) nap. Hú de kàr. Megyek aludni.

Slow parenting - avagy a ràérős nevelés

Ez az új modern irànyzat igen megosztó szàmomra. Az alapgondolat nagyon klassz, foglalkozzunk gyermekünkkel úgy hogy nem sürgetünk semmit legyen az egy cipő felvétele, játék vagy egy étkezés. Ez nemcsak a gyereknevelés kapcsàn jó gondolat, hanem úgy egyébként - ne stresszeljük magunkat ha nem muszàj. A gyerek tempója àltalàban lassabb mint a miénk, de ne akarjuk hogy ő vegye fel mielőbb a miénket. Na ez addig működhet is míg nem kell ovodàba, iskolàba - munkàba rohanni. 

Màsrészt, az erről szóló cikkeket általàban kiegészítik olyan javaslatokkal, hogy a hàztartàson se stresszeljünk, a főzéssel ne próbàljunk masterchef szinten teljesíteni és adjunk lentebb mindenféle magunk elé tàmasztott követelményből. Ugyanezt írjàk le azok a cikkek amik a babaszületés utàni időkre igyekszenek felkészíteni (na az a mission impossible, tisztelet a kivételnek).

Nekem ez sose ment, jobban mondva, sose akartam hogy menjen. Szàmomra  a hàztartàs egy kedves feladat. Sötmitöbb, kikapcsolódàs. Szeretem kézben tartani, rendben tartani. Jó érzéssel tölt el ha tiszta a lakàs, ha csak félig van s szennyeskosàr (anyukaként az üresre màr nem jàtszom). Hisz most a kislànyunk utàn ez az elsődleges feladatom, a bevàsàrlàssal együtt. Ezt is szeretem, azt gondolom, hogy a nőknek ez mindig testhezàllóbb dolog, észben tartani hogy jaj a vizkòoldo 1-2 hét és ki fog fogyni, venni kell. A teljes csalàdi menü kieszelése és megvalósítàsa pedig szintén egyfajta feladatot kihívàst ad. Miért kellene ezeket letudnom egy kajarendelős szolgàltatàssal, vagy segitséget kérni a takarítàsban, ha pont hogy élvezem ezeket a mindennapi feladatokat? A szülés utàni hetekben persze, ha az ember lànya nem épült fel hip-hop. Hiàba, ez az egész egy nagy-nagy kihívàs volt az alig alvó gyerköcöm mellett az első évben, mégis így gondolom, nem adtam volna ki a kezemböl ezeket a dolgokat semmi pénzért.

Hazudnék, ha azt mondanàm, hogy nem hiànyzik a munka mostmàr màsfél éve tàvol vagyok, de ezek a dolgok egész sokmindent képesek szàmomra pótolni, amiket a munka àltal keresnék (a jól elvégzett munka öröme), egy finom étel az asztalon vagy a tiszta ruha a szekrényben. Mondhatnànk, ez többnyire mindenhol megvan, ott is ahol dolgoznak a szülők, de nem elfelejtendő,hogy ez csak a "munkànk" egy része, az első és legfontosabb a csalàd, a gyerkőc cseperedése.

És most megint nem érzem azt, hogy szivesen hagynàm egész nap egy bölcsiben, legalàbbis ezekben a hetekben. A szemfogak mellett erősen érzem a màsfél éves szeparàciós szorongàs megjelenését. Konkrétan nem akart enni napokig, a kedvenceit se. Most tegnap óta eszünk, nagy nehezen megértettem, nem akar se kézzel enni se evöeszközzel, én kell etessem a kanàllal. Úgy érzem, ez egy ilyen "anya légy velem" kiàltàs, hàt ott vagyok. Fura így fél év utàn újra zöldségpėpet ebédeltünk (én is haha), kanalaztam neki szaporàn. És rajtam aludt. Ez màr nagyon nagyon ritka, de ez is bizonyítja, most fokozottan anyàs valami miatt, én pedig itt vagyok neki. Félredobom a fakanalat és felveszem, hogy tàncoljunk, ha arra kér. Ha bölcsis, ovis lesz töredékére csökennek ezek a dolgok. Nade aztàn szaladok vissza a konyhàba le ne kapjon a paradicsomszósz. Nem vagyok tökéletes slow parent (lassú szülő). Söt,nem vagyok tökéletes, pont. Elég ha a legjobb anyuka vagyok NEKI, amennyire tölem telik. ♡

Első és legfontosabb értékünk a csalàd

Tavaly a mindenféle csalàdos nyàri program mellett nem jutott időnk egy sajàt kis vakàcióra hàrmasban. Akkor azt mondtam, igenis jövőre nyaralni is fogunk, mert ez minden volt csak az nem, ha csak pàr napot is. Csomó mindent nem làttam még itt Olaszorszàgban és nekünk is jàr a kikapcsolódàs, punktum.

Hàt idén megismétlődik a történet, nem lesz hàrmasban nyaralàs, nem jut rà szabadsàg plusz nem mellékes tényező a lakàscsere sem. Vagyis, hogy nézzük kicsit màs oldalról a dolgokat, ez a mi vàlasztàsunk. Júniusban egy hetet a szüleimmel töltünk a tengernél. Júliusban egy 10 nap pàrom nőverééknél Sziciliàban. Nyàr vėgėn pedig egy hazaút Magyarorszàgra. Mondhatnàm, hogy nem lesz hazaút és helyette nyaralunk, de akkor nem is tudom mikor mennénk újra haza, hisz kezdődik a bölcsiproject aztàn a költözés. Úgy gondolom, most fontosabb hogy a dédi, aki màr nem tud hozzànk utazni làsson minket, minthogy mi làssunk pàr új helyet, amik 10 és 20 év múlva is ott lesznek.

Szóval ez a mi döntésünk, hogy így van. Màskülönben pedig sok magyar ember a tengert se làtja egész életében, nekünk itt van, hogy hétvégén kiugorjunk, anyumékkal is oda megyünk, pàrom nővérééknél pedig ott a medence. Ha kicsit átértékelem  a dolgokat még rosszul is érzem magam, amiért képes vagyok panaszkodni. Csodaszép csalàdom van, mindenünk megvan, nem arra van szükségünk, hogy újabb helyeket pipàljunk ki az Europa térképen, hanem hogy megosszuk az örömünket a csalàdjainkkal hamàr ilyen tàvol kell éljünk egymàstól, plàne míg a kislànyunk ilyen pici. Ő arra úgysem fog emlékezni mennyi szép helyen jàrt kétévesen, de arra hamarosan igen, hogy milyen szuperjól szórakozott a nagyiék kertjében :) szóval csalàdi programokra fel.

Többemberes babàk

Ahogy ràbukkantam erre a kifejezésre majd a leíràsàra egyenesen beleborzongtam. És felismertem. Hàt igen, ez a kislànyom (volt). 

A többemberes babàk azok, akik nyugtalanok, nagyon érzékenyen reagàlnak az ingerekre, és rosszul dolgozzàk fel azokat. Nagyon éberek, keveset alszanak és rosszul, àllandó foglalkozàst igényelnek, mert feszült figyelemmel szemlélik a vilàgot. 

Sosem felejtem el azt az időszakot, igaz màr pàr hetesen el kezdett rohamosan egyre éberebb lenni, de 3 hónap körül elérkezett az igazi mélypont. Emlékszem egy konkrét autózàsra, amikor feszült figyelemmel szemlélt ki az autóból, a szemei folyamatosan le akartak ragadni de újra fel- és felràzta magàt, és egy egész óràs autózàs alatt sem aludt el. Ugyanez a babakocsiban. Ezeken a helyeken a babàk legnagyobb része  folyton szundít, nàlunk szó se volt róla. (A helyi szupermarketben màr megismernek minket és ha néhanapjàn alszik a babakocsiban meg is jegyzik az eladók, mi történt csoda? :D). Otthon tudtam csak altatni, àgyban hasra fordítva, azt is nehezen, mert emelgette a fejét fel és esze àgàban sem volt aludni, így szórakoztunk el minimum fél óràt, mire elaludt, pontosan fél óràra, hogy aztàn fent legyen 2-3 óràt, ami alatt letenni bàrhova is nemigen lehetett. Majd kezdödött minden előröl. Én pedig rohantam dolgomra hisz ez a 3-4x fél óra volt az össz időm, hogy csinàljak valamit. De még ezzel sem lett volna semmi gond, ha az ébrenlétekor mosolygós jókedélyű lett volna, de nem volt az sajnos. Fogni kellett és jàrkàlni vele, még arra is hördült ha leültem karomban vele a kanapéra. Rossz érzés ez, hisz picit beàrnyékolja az emlékeinket mindez, meg nem kétséges, hogy meglehetösen görcsössé tett, ami az alvàst, napi rutint illeti. De most, hogy olvasok ezekről a többemberes babàkról, kicsit megnyugtat, nem rontottam el semmit, ő ilyen. Nameg túl vagyunk rajta, miutàn mobil lett megszüntek ezek a gondok, az egy alvàsra àttéréssel mostmàr alszik is egy jót délutàn - màr amennyiben itthon vagyunk, ha hàzon kívül vagyunk, kocsiban, babakocsiban fél óra a nagy szundi, ezt a nemes szokàsàt megtartotta. De hàlisten mostmàr sokkal kezelhetőbb, akkor is, ha fàradt.

Ezért csodàlkozom, mikor làtok, hallok anyatàrsakat pàrhónapos babàkkal, főznek vasalnak, könyvet olvasnak. Szàmomra a "nagyon muszàj" feladatok is nagy-nagy gondot okoztak a vasalót kb fél évig nem làttam, főzni meg majdnem elfejtettem :D 

Nagy kincs egy jól alvó baba, én mondom. Én, egy ex-többemberes baba anyukàja.

(.. és íme egy kép azokból az időkből, a kis àlmos szemeiről)

Az anyasàg hegyvidék

Mikor pàr hete beszélgettem egy anyuka ismerőssel, boldogan közöltem, az első egy évhez képest csodajó, csodaegyszerű az élet, imàdok anya lenni. Aztàn jöttek a szemfogak. 

Hű ez a fogzàs. Kemény műsor. Volt olyan èjjel, hogy 2 óràn àt fent voltunk.. Még jó, hogy nem ismeretlen a dolog szàmomra, sőtmitöbb egész nosztalgikus érzéseket keltett bennem haha. De komolyan, azoknak az anyukàknak (azoknak a màzlistàknak) akiknek az elejétől fogva jól alszik a babàja, milyen fura lehet az első betegség, a fogzàs megjelenésekor. Na persze vannak olyan ultranyugis babàk akiket még a fogzàs sem akaszt ki igaz elég kevesen. 

Szóval elérkeztünk a folyamat csúcspontjàra, merthogy àllítólag a szemfogak a legeslegkegyetlenebb kis szörnyek. Hàt valóban. Az én mindig jólevő gyerekem most ebben is sztràjkol. De még csak tejet sem iszik szóval igen aggasztó a dolog. De, mint kiderült az anyukacsoportoknak és az internetnek köszönhetően, ez is abszolut normàlis. Csak baromi nehéz. Lefektetni este a gyerköcöt vacsora nélkül. Izzadó tenyérrel és hevesen dobogó szívvel ebédeltetni és izgulni ma vajon eszik-e. Le a kalappal az összes enni nem akaró gyerek anyukàja előtt, akik fogzàstól eltekintve, MINDIG igy esznek, hű kemény lehet. És amúgy, minden ilyen gyerek felnő végül, a fogak kibújnak, a sebek begyógyulnak. Csak olyan nehéz éppen benne lenni, àtélni, aggódni, ràgódni. Mert ugyanis kezdődik a ràgódós időszak, azzal ahogy kezdi súrolgatni a hatàrait, az akaratàt kifejezni, nameg a nemtetszést. Vajon most jól tettem, hogy nem engedtem? Jól reagàltam? Kemény legyek, vagy finom, megmagyaràzós szülő? Ha az utóbbi vagyok, nem fog ràm hallgatni, nem lesz szülői minta? És ezer meg ezer ilyen kétely, aggàly. Én mindom, kemény dolog az anyasàg. 

Tiszta vizet a pohàrba

Vannak olyan időszakok az életben, amikor annyi minden történik, annyi minden gondolat kavarog az ember fejében, hogy kell egy "nagytakarítàs".

Mint amikor a ruhàsszekrényünk eljut arra a pontra, hogy muszàj rendbetenni, màskülönben elveszünk benne.

Lakàscsere, bölcsi-jelentkezés, utazàsok szervezése és sokan màsok.

És ez csak a felszín.

A napokban egy baràtnő nem túl vidàm élethelyzete (vàlàs) vilàgít rà, hogy a még fontosabb dolgokat gyakran figyelmen kívül hagyjuk, természetesnek vesszük vagy épp egyenesen elhanyagoljuk.

A pàrkapcsolatot, mert hàt az úgyis olyan sziklaszilàrd (vagy annak tünik).

Vagy a mindennapok megélését a pici totyogónkkal akinek végetelen örömöt tudunk okozni végtelen egyszerű dolgokkal pl ha egy labdàt pattogtatunk mégis sokszor inkàbb szaladunk mert menni kell...

És végül, de egyàltalàn nem utolsó sorban önmagunkat. Akkor is, ha làtszólag nem így van, mert feldobjuk azt a sminket meg veszünk egy új blúzt de ez megint csak a felszín, na nem mondom, hogy ezek nem szàmítanak, mert nagyon is. Sőt. Az elmúlt hetekben az összes énidőm (azaz a délutàni alvàsidő az a sokszor nemegészen màsfél óra) apartmankereséssel telt, a júniusi adriai nyaralàsra a szüleimmel. Na nem azért tartott olyan sokàig, mert olyan magas igényeink lennének, de azért volt pàr szempont amit figyelembe vettem pl hogy sekély legyen a tenger és ne kelljen érte kocsiba ülni. Nade lényeg a lényeg, meglett, júniusban vakàció. 

Szóval elég kevés időm (semmi) maradt egyebekre, pl kreativkodni vagy írni, és ezt is megéreztem.

Mostmàr jöhet a lelkes vàrakozàs készülődés a kiruccanàsra. 

Jó lenne még ezt a nyarat kicsit nyugisan tölteni nem gondolni arra a sok-sok nem éppen könnyű dologra, ami ősztől vàr rànk. (Ha felvesznek) bölcsikezdés. Költözés. Majd munkakeresés. Semmi komoly :D