Mikor pàr hete beszélgettem egy anyuka ismerőssel, boldogan közöltem, az első egy évhez képest csodajó, csodaegyszerű az élet, imàdok anya lenni. Aztàn jöttek a szemfogak.
Hű ez a fogzàs. Kemény műsor. Volt olyan èjjel, hogy 2 óràn àt fent voltunk.. Még jó, hogy nem ismeretlen a dolog szàmomra, sőtmitöbb egész nosztalgikus érzéseket keltett bennem haha. De komolyan, azoknak az anyukàknak (azoknak a màzlistàknak) akiknek az elejétől fogva jól alszik a babàja, milyen fura lehet az első betegség, a fogzàs megjelenésekor. Na persze vannak olyan ultranyugis babàk akiket még a fogzàs sem akaszt ki igaz elég kevesen.
Szóval elérkeztünk a folyamat csúcspontjàra, merthogy àllítólag a szemfogak a legeslegkegyetlenebb kis szörnyek. Hàt valóban. Az én mindig jólevő gyerekem most ebben is sztràjkol. De még csak tejet sem iszik szóval igen aggasztó a dolog. De, mint kiderült az anyukacsoportoknak és az internetnek köszönhetően, ez is abszolut normàlis. Csak baromi nehéz. Lefektetni este a gyerköcöt vacsora nélkül. Izzadó tenyérrel és hevesen dobogó szívvel ebédeltetni és izgulni ma vajon eszik-e. Le a kalappal az összes enni nem akaró gyerek anyukàja előtt, akik fogzàstól eltekintve, MINDIG igy esznek, hű kemény lehet. És amúgy, minden ilyen gyerek felnő végül, a fogak kibújnak, a sebek begyógyulnak. Csak olyan nehéz éppen benne lenni, àtélni, aggódni, ràgódni. Mert ugyanis kezdődik a ràgódós időszak, azzal ahogy kezdi súrolgatni a hatàrait, az akaratàt kifejezni, nameg a nemtetszést. Vajon most jól tettem, hogy nem engedtem? Jól reagàltam? Kemény legyek, vagy finom, megmagyaràzós szülő? Ha az utóbbi vagyok, nem fog ràm hallgatni, nem lesz szülői minta? És ezer meg ezer ilyen kétely, aggàly. Én mindom, kemény dolog az anyasàg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése